Az al-dunai székelyek

Lőcsei Ilona (a szerző felvétele)

GD: Hertelendyfalván járunk, amely ma Pancsova város egyik külső kerülete. A Temes-parti város az egykori Magyar Királyság területén, pontosabban annak déli határán fekszik, így érthető, ha még ma is élnek itt magyarok. De hogy kerülnek ide a székelyek? Nekik nem Erdélyben lenne a helyük?

LI: Itt bukovinai székelyek élnek. Ők a székelységnek az az ága, akik a madéfalvi veszedelem után Moldvába menekültek, majd onnan áttelepítették őket Bukovinába. Az is egy határőrvidék volt, és felajánlották nekik, hogy ha átjönnek ide, az Al-Duna környékére gátakat építeni, és a mocsarakat lecsapolni, akkor kapnak földet. Akkorra már nagyon elszegényedtek, sok volt a gyerek, elaprózódott a vagyon. Thomka Károly, a telepítőlelkész indítványozta a telepítést, és 1883-ban meg is érkeztek. Gyalog jöttek, szekerekkel. Három falut hoztak létre: Hertelendyfalvát, Székelykevét és Sándoregyházát. Az itt élő magyarokat nevezzük al-dunai székelyeknek.

Ez volt az első kirajzása a bukovinai székelyeknek. Volt egy második, akkor Déváig jöttek el, Dél-Erdélybe. Voltak olyanok is, akik megbánták, hogy eljöttek az Al-Dunára, visszaindultak, és akkor megálltak Déván. Úgyhogy nekünk vannak ott rokonok. De olyan is volt, hogy az egyik testvér eljött ide, a másik maradott Erdélyben. Ekkor még mind önkéntesen jöttek. Az utolsó kirajzás 1941-ben volt, amikor kitelepítették a bukovinai falvakból a székelyeket, azzal, hogy Bácskába hazatelepítik őket. Akkor Bácska még Magyarországhoz tartozott. Vonaton jöttek, vannak fényképek róla, hogy milyen örömmel indultak – úgy indultak, hogy hazajönnek. Aztán 1944-ben, amikor a háborúnak vége lett, a szerb partizánok elűzték onnan őket, és akkor kerültek Magyarországra, Tolna megyébe. A bukovinai székelyek nagy része ma Tolna megyében él.

A bukovinai székelyek vándorlása. Pirossal jelölve Pancsova.

GD: Mind ők, mind pedig az al-dunaiak egyfajta őshazaként tekintenek ma Bukovinára. A családok pontosan vissza tudják vezetni az őseiket, a közösségek pedig gondosan őrzik a Bukovinából hozott hagyományokat. Ma élnek-e még magyarok Bukovinában?

LI: Nem. Úgy mesélték nekünk, hogy egy hétig teljesen ki voltak ürítve a falvak a 41-es kitelepítés után. Aztán románokat költöztettek oda. A Bácskába telepített székelyeket is mások házába lakoltatták be, családokhoz. Amikor meg Tolnába kerültek, akkor a svábok házaiba telepítették őket. A sváb család és a székely család több hónapig, egy évig is együtt élt, amíg a németeket nem űzték ki onnan. Együtt dolgoztak. Nem volt választék, hogy akarod, nem akarod.

GD: Térjünk vissza a Vajdaságba. Pancsova híres arról, hogy 26(!) különböző nemzetiség él ma a városban. A török hódoltság alatt elnéptelenedett területeket  az Osztrák-Magyar Monarchia különböző régióiból idetelepített népekkel töltötték fel. Minden népnek megvolt a maga szakterülete: például a bolgárok voltak a kertészek, a németek a földművesek, a szlovákok az építőmesterek. Mi volt a székelyek feladata?

LI: Kubikosok voltak, lovas kocsival hordták a földet a gátakra. Amikor a székelyek megérkeztek, Hertelendyfalván már éltek németek és szlovákok. A falu három fő utcája úgy volt a nemzetiségek szerint elosztva: Német utca, Tót utca, Magyar utca, így nevezték őket.  Különben Pancsovára még a II. világháború után, Tito idejében került nagyon sok nemzetség, a „testvériség-egység” jegyében. Nagy volt a vándorlás, a népek keveredése. Macedónok, montenegróiak, szlovénok, horvátok…nagyon sokan jöttek ide.

 
Pancsovai képeslapok a XX. század elejéről

GD: Mi volt ennek az oka?

LI: Szerintem az volt a cél, hogy ne legyenek tömbben a nemzetiségek. Hogy ne tudjanak szeparálódni. Nagyon nagy a keveredés Vajdaság-szerte mindenhol. Voltak színmagyar települések, és akkor bosnyákokat vagy macedónokat telepítettek oda. Viszont Székelykevén például az volt a helyzet, hogy odatelepítettek szerbeket, de ott olyan erős volt a magyar közösség, hogy a szerbek elmagyarosodtak.

GD: Úgy tapasztaltam, hogy pozitív oldala is van a keveredésnek. Mintha az emberek sokkal elfogadóbbak lennének, és nem ítélkeznének úgy egymás fölött, mint Magyarországon. Hány magyar él ma Hertelendyfalván? Milyen a különböző kisebbségek egymáshoz való viszonya, és hogyan viszonyulnak a többségi nemzethez? Vannak konfliktusok?

LI: Pontos adatot nem tudok mondani, de én azt hiszem, hogy most már ezertől nem vagyunk többen. A szlovákok kevesebben vannak. Itt Hertelendyfalván nem mondhatom, hogy lennének konfliktusok. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a szlovákokkal jól megvagyunk egymás mellett. Mindenki tiszteletben tartja a másikat. A szerbeknek nincs külön művelődési egyesületük a faluban, a szlovákoknak és a magyaroknak van. A sportban ott együtt van minden nemzetiség: szlovákok, magyarok, szerbek együtt futballoznak.

Hertelendyfalvi képeslap az evangelikus (szlovák) és a református (magyar) templommal

GD: Jellemzőek a vegyes házasságok?

LI: Igen, egyre inkább. Akármilyen változatban történik a vegyes házasság (szerb-magyar, szlovák-magyar, vagy szerb-szlovák), a gyerekekkel főként szerb nyelven beszélgetnek a szülők. Nagyon kevés olyan család van, ahol mindenki megtartja a maga nyelvét, és a gyerekeket három nyelven nevelik. De van arra is példa. Van egy fiatal házaspár, a férfi szlovák anyanyelvű, az édesanya magyar, úgyhogy mindenki a gyerekekkel a saját anyanyelvén beszél. De ez csak úgy működhet, ha a szülők következetesek. Ha minden alkalommal, minden körülmény között kitartanak amellett, hogy a saját nyelvükön szóljanak a gyerekhez. Mert a gyerek szerbül biztosan megtanul, az utcára ahogy kilép, az üzletben, vagy akárhol, az óvodán, iskolán keresztül…

GD: A II. világháború után jelentősen megváltozott a város arculata: Pancsova ipari központtá alakult. Hertelendyfalva közvetlen közelében épült fel az egykori Jugoszlávia legnagyobb vegyiüzeme. Milyen hatással volt ez a falu életére?

LI: Hertelendyfalva azelőtt földműves közösség volt. A legjobb termőföldeket, szőlőskerteket vették el, hogy a gyárakat felépítsék. Sokan munkát vállaltak a gyárakban. A vállalatok tömbházakat építettek, és biztosítottak lakást a munkásoknak. Akkor nagyon sokan elmentek a magyarok közül is a városba lakni. És akkor telepítettek ide a faluba szerbeket, macedónokat és másokat, az elűzött németek helyére… akkor kezdett jobban keveredni a lakosság. Több mint harminc gyár működött a város területén. Mi Vilmossal [Lőcsei Vilmos] egy fémfeldolgozó üzemben dolgoztunk. Amikor én kezdtem dolgozni 84-ben csak abban az üzemben több ezer ember dolgozott.

Légifelvétel a kőolajfinomítóról. A kép jobb szélén Hertelendyfalva házai. (Marek Ślusarczyk felvétele)

GD: Működnek még ma a gyárak?

LI: Nagyon sokat leépítettek. A műtrágyagyárat – amit a templomokkal szemben építettek fel az ötvenes években – múlt év szeptemberében csukták be. Jóformán egy tollvonással megszüntették, több mint ezer munkás maradt egy nap alatt munka nélkül.

GD: Mivel foglalkoznak ma a faluban élő magyarok?

LI: Nagyon sokan visszatértek a földműveléshez, például a mi családunk is. Vagy munkát vállalnak kisebb üzemekben, vállalatokban. Nagyon sokan dolgoznak még a kőolajfinomítóban. De olyan is van, hogy elmennek távolabb, Belgrádban vállalnak munkát, mert hát a családot el kell tartani.

A pancsovai üveggyár ma, a falu és a város határán

GD: És nem csak Belgrád a legtávolabbi úti cél…

LI: Hát igen, már a mi korosztályunkból is nagyon sokan kivándoroltak nyugatra. A 90-es évek elején, amikor kiütött a belháború, rengetegen elmentek, előbb Magyarországra, majd onnan Németországba, Svédországba, Ausztráliába…ki hova tudott. Nem mondom, hogy nem maradtunk, de több mint fele elment annak a korosztálynak akikkel akkor együtt voltunk az egyesületben. Ha megnézem a képet a tánccsoportról…javarésze nincs az országban.

Volt úgy, hogy biztattak, hogy miért nem megyünk el mi is. De az nem olyan, hogy összeszedi az ember a ház négy sarkát és viszi valahová. Például ott vannak komáink, akik itt eladták a vagyont, mindent, ami volt, átmentek Magyarországra, de ott nem tudtak úgy megmaradni. Élnek, dolgoznak, de nem az lett belőle, amit gondoltak. Nagyanyámnak az édestestvére pedig úgy öregedett meg Svédországban, hogy nem mert hazajönni, mert akkora volt a honvágya, még annyi év után is, hogy azt mondta, attól fél, hogy nem tud majd visszamenni. És az ember amikor ebbe öregedik bele, az nem egyszerű.

Az utóbbi években sokan mentek el úgy a fiatalok, hogy itthon családot alapítottak, és együtt mentek ki. De sokan vannak úgy is, hogy csak a nő vagy a férfi dolgozik külföldön, a család itthon van, ők pedig ingáznak. 2-3 hónapot ott vannak, aztán itthon… Ez nagyon szétszakítja a családokat szerintem. Én továbbra is úgy gondolom, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy úgy éljük le, hogy távol vagyunk egymástól. Tudta, mit beszél, aki kitalálta a közmondást, hogy Távol a szemtől, távol a szívtől.

***

Az interjú folytatása a lenti linken olvasható.

Kapcsolódó népdalok: Magyar Népzene – Bukovinai székelyek Magyarországon