Egybetartozunk, és egy a célunk: megmaradni

Lőcsei Ilona (a szerző felvétele)

GD: Több mint húsz éve vezetitek férjeddel együtt a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesületet. Hogyan jött létre az egyesület és mivel foglalkozik ma?

LI: Az egyesület 1961-ben alakult, akkor még Ady Endre néven. A városban már régebbtől működött a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, ahol egyben volt a pancsovai magyarság, aztán az ötvenes évek végén a hertelendyek kiváltak. Itt a sarkon, ahol van a gyógyszertár, az az egész sarokház a Bengya kocsma volt. Az lett a gyülekezőhelye a magyarságnak. Színjátszó csoport alakult, olvasókör, rádiót hallgattak. Később a város odaadta használatra azt az épületet, ahol most van az egyesület. 69-ben aztán felépítették adományokból a nagytermet. A nép összehozta: téglát, pénzt adtak az emberek, vagy önkéntes munkával segítettek. Amikor átadták a nagytermet, egy vajdasági akadémikus, Bori Imre javaslatára vette fel az egyesület Tamási Áron székely író nevét.

A hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület egykoron

61-től folyamatosan működik az egyesület. Erős volt egykor az amatőr színjátszás, jó énekesek, zenészek voltak. Magyar tánccsoport már a 30-as évektől működött a városban. Ma egy gyermektánccsoport van, akik már lassan legénysorba, lánysorba nőnek… Az idősebbek közül nagyon sokan elmentek, és nehéz most már összeszedni őket. Van még a népművészeti csoport, akik a hagyományos székely varrottast ápolják. Ez egy szálánvarrott hímzés, nagyon igényes munka, egy-egy terítőt egy egész télen át varrnak, úgy kell számolják kettesével a szálakat. Nemzetközi kiállításokon vesznek részt, elismert a munkájuk, mindegyikük nagymesteri díjjal büszkélkedhet.

Székely varrottas

GD: Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást, nehézséget az egyesület vezetése során?

LI: Talán azt tudnám mondani, hogy a felelősségvállalás. Vannak fiatalok a vezetőségben, hajlandók végezni a munkát, szolgálatkészek, segítenek, de úgy, hogy ne ők kelljen döntsenek. Mondjuk meg, hogy mit kell csinálni, és ők mindent megcsinálnak. Most ez körülbelül így működik. 24-en vagyunk a vezetőségben, de nem oszlik arányosan a felelősség. Amikor a magyar állampolgárságot vettük fel, a konzul az ünnepi beszédben elmondta, hogy ők örülnek minden magyar honpolgárnak, de azt szeretnék, hogyha itt maradnánk meg magyarnak. Akkor én Vilmosnak [Lőcsei Vilmos] mondtam, hogy hát evvel még egy kötelességgel több került a hátunkra…(nevet) Úgy érzem, hogy erkölcsi kötelességünk is kitartani. Sokszor kerültünk olyan helyzetbe, hogy hát miért ne lehetnénk mi is olyan magyarok, mint mások? Hogy ha tudok, és épp kedvem van, elmegyek a rendezvényre, ha nem, nem. Na, hát nekünk kutyakötelességünk menni, ha már felvállaltuk. De amikor belegondolunk, hogy a 20 év alatt mennyi munkánk van az egyesületben, és mennyi eredmény van a munkánk után…akkor nem tudjuk csak úgy felemelni a kezünket, hogy ott van, csináljátok, nem érdekel, hogy mi lesz. Valójában ez egy életformává vált, és az a szerencsénk, hogy együtt vagyunk benne, mert ez másképp nem működne.

Sokan biztosan úgy gondolják, hogy nekünk ebből kitudja mennyi haszon van. Ha akarják elhiszik, s ha nem, nem, hogy annyi a haszon, hogy rengeteg embert megismertünk, és sok helyre eljutottunk, Magyarországon és Erdélyben. Az erdélyiekkel mi vettük fel a kapcsolatot, és most már hazajárunk Madéfalvára, Farkaslakára. Sokan, akik kétezer kilométeres távolságból idejöttek, csodálkoztak, hogy úgy érzik magukat, mint otthon. Ugyanaz a nyelvjárás, ugyanazok a szokások, a templomban az éneklés… csodálták, hogy ennyi év után még így megtartottunk mindent. Ne sértődjön meg senki, aki nem székely magyar, nem én találtam ki, de van egy mondás, hogy Minden székely magyar, de nem minden magyar székely. Úgyhogy amikor két székely ember találkozik, nem is látszik meg, hogy én földműves vagyok, s az államtitkár, vagy művelődési ház igazgató, vagy mérnök, oktató, vagy bármi. Amikor találkozunk, az csak arról szól, hogy mi rokonok vagyunk valamiféleképpen, mind egybetartozunk, és egy a célunk: megmaradni.

Voltak vendégeink, magyarországi magyarok, és láttam, hogy egyszerűen nem értik azt, amikor az egyesületről beszélünk. Nem mondom, hogy nem érdekelte őket, de úgy lepergett róluk. Pontosan megérzi az ember, ha valaki a székelység sorsát ismeri, azt a hányattatást, kálváriát, amin végigmentek. Amikor űzték őket, vagy áttelepítették, vagy egyszerűen ígértek nekik valamit, és nem azt kapták… Amikor itt kellett maradni, mert nem volt már hova visszamenni, olyan nagy volt a szegénység. De ezt egy hallásra nem tudja az ember úgy átélni. Szerintem mindenki meg kell érjen a helyzethez. Úgy 30-40 éves kor körül, amikor már a saját életében is mindenki megtapasztalt valamit, akkor tud belegondolni azoknak a sorsába, akik ezt átélték, s akkor tudja jobban megbecsülni és tisztelni az őseit. Mi nagyon ragaszkodunk a hagyományainkhoz. Ez nem azt jelenti, hogy most mi abban akarunk élni, mert elengedjük a dolgokat. Például a lakodalomnak is megvan a modern formája, de azért mindig kell legyen benne egy-egy régi tánc. Amikor lankad már a hangulat, úgy éjfél után, akkor a zenészek, akik helybeliek, már tudják, hogy na most kell egy paradicsomtáncot elmuzsikálni.

Hertelendyfalvi leányok fellépése az egyesület színpadán

GD: Van-e olyan dolog, amit kiemelnél, mint a legnagyobb siker, amit az egyesület vezetése alatt elértetek?

LI: Mondani se kell, hogy a tájház kialakítása. Mikor fiatalon bekerültünk a vezetőségbe, már akkor hallottunk erről az álomról, hogy de jó volna, ha ezt a házat itt mellettünk megvennénk, s akkor kinyílna az udvar, nagyobb lenne a tér, s esetleg egy tájház… 2013-ban, amikor az idetelepítés 130 éves évfordulóját ünnepeltük, akkor felajánlották nekünk, hogy pályázzunk Magyarországra, hátha sikerül. Megpályáztuk, sikerült. Első évben megvettük azt a régi házat, de az annyira el volt már formálva, hogy nem lehetett tájházként kihasználni. Akkor azt lebontottuk, és felépíttettük ezt az újat. Befejező részében van most már a ház, már csak a meszelés maradott. Tervben van még hátul egy csűr kialakítása, ahol a régi gépezeteket lehet majd kiállítani, s egy nyitott színpad… Közben jött Vilmosnak a gondolata, hogy egy székelykaput jó lenne ha csináltatnánk. S akkor egyik pályázat, másik pályázat, most már a negyediknél tartunk, s lassan alakul. Ez egy rettenetesen nagy feladat volt, egy rettenetesen nagy felelősség. Merem állítani, hogy a saját házépítésünk körül nem volt annyi álmatlan éjszakám, mint ez miatt, mert ez mégis egy közösségé, ahol sok ember elvárásának kell eleget tenni. A papírmunkát azt mind én dolgoztam le, de nagyon sok jóindulatú ember segített. Ezután következik majd a tájház berendezése. Nagyon sok felajánlás érkezett, sokan jelezték a faluból, hogy vannak otthon régi tárgyaik, bútoraik, és szeretnék odaadni az egyesületnek. Tehát ez a feladat még vár ránk: leltárba venni, kitenni, gondozni a tárgyakat.

A tájház egy emlékmű marad, mint ahogy a kapu is azért lett felállítva, hogy jelezze, hogy éltek itt bukovinai székelyek. A ház nem csak a magyar közösségnek marad meg, hanem mint turisztikai jellegzetesség is szolgálhat a városnak. Azt szeretném, ha láthatnánk, hogy élet indul ott. Hogyha valaki betér, jól érezze magát, hogy az emberek jöjjenek, visszajöjjenek megnézni. Mert az a tárgyi hagyaték, ami ott ki lesz állítva, az beszél arról, hogy most már 136 éve megmaradott itt ez a nemzetség.

GD: Ezek után én nem kételkedek benne, de Te mit gondolsz, továbbra is megmaradnak az al-dunai székelyek? Van utánpótlás?

LI: Állítani nem merem, hogy igen, de én bízok benne. Minden korosztályból kikerül, két-három-öt személy, akiknek szívügye lesz, hogy ezt tovább kell vinni. Persze el kell jöjjön az az időszak, amikor merik is vállalni. Mert ez nem olyan feladat, amit az ember egyszerűen csak úgy át tud adni. Lehet, hogy attól félek a legjobban, hogy hogy tudom ezt majd áthidalni. Kell tudni továbblépni, és kell tudni elhagyni dolgokat. Ez nekem nem lesz egyszerű biztosan. Amíg vannak fiatalok, akik itt maradnak és vállalnak feladatot az egyesületben (mint a mi gyermekeink is), és míg nőnek ott fel gyermekek, ha húszan csak, akkor is… Addig gondolom, hogy nem lesz gond, hogy meg tudunk maradni. De hogy meddig? 100 évvel ezelőtt is lehet, úgy gondolták, hogy ürül ki a templom, és hogy nem lesznek. És ennyi év után is vagyunk itt még. De nem is szeretek ezen gondolkozni. Én úgy gondolom, hogy tegyük a dolgunkat most a jelenben, s aztán a jövő majd megmutassa a magáét.

***

Az interjú első része a lenti linken olvasható.