Megrendülten értesültünk róla, hogy Alice asszony, gróf Esterházy János leánya életének 93. évében visszaadta lelkét teremtőjének.
„Apám gyakran ismételgette annak idején, hogy nincs jobb magyar, mint a felvidéki magyar ember.”- nyilatkozta egy évekkel korábban vele készített interjúban. ( ITT olvasható) Édesapja, Esterházy János szeretete szülőföldje és övéi iránt nemcsak szavakban, hanem a szeretet legnagyobb próbáját kiállva, a kereszt vállalásával vált súlyos kinyilatkoztatássá, apai örökséggé.
Ma, amikor a társadalmat a hagyományok és értékek elvesztése fenyegeti, a családok hitvallása és példája nélkülözhetetlen. Az egyház is egyre inkább kezdi felfedezni és felmutatni a megszentelődésnek azt az útját, melyre a családi élet hivatását vállalva jutottak el tiszteletreméltó szentjeink és boldogaink. Gyakran nagy szentjeink életútja mellett a hozzájuk legközelebb álló családtagok imádságos élete adta a támaszt, a megerősítést. De nemcsak a szülő kíséri gyermeke életét, hanem ez fordítva is igaz. A szülő élete hatással van gyermekei életére, sorsára, értékrendjére, küzdelmeire.
Gróf Esterházy János még csak négy éves, amikor édesapja meghal. Egy életre meghatározó számára, az apja halálos ágyánál neki intézett kérés: Légy mindig jó magyar Fiam! Ez az atyai végrendelet végig elkíséri, nem véletlen, hogy az Alsóbodokon felállított Esterházy keresztút is a Hűség keresztútja nevet kapta. Később ő maga is hivatást választva családban kötelezi el magát. Serényi Líviával kötött házasságukból két gyermek születik: János és Alice. De ahogyan oly’ sokszor megfogalmazta, egy másik család, a felvidéki magyar család felé is szent kötelesség fűzi. Alice így ír erről: „Csak most, felnőtt koromban tárulnak fel előttem egyre jobban apám 1945-ig terjedő munkássága. Előkerülnek régi beszédei, régi újságok, amelyek tágabb családjához, a felvidéki magyarsághoz intézett szavait hozzák. Most értem csak meg, hogy szeretetét mindig ezzel a „nagy családdal” kellett megosztanunk, s ez volt az oka, amiért oly keveset láttuk.”
Ha Esterházy Jánosra mélyen hatottak édesapja utolsó hozzá intézett szavai, vajon milyen hatással lehetett az Ő sorsa gyermekeire, lányára Alicera.
„Esterházy Malfatti Alice 1932. november 1-jén született Budapesten. Elemi iskoláit Nyitraújlakon végezte, középiskoláit pedig a budapesti Szent Margit Intézetben és az Erzsébet Gimnáziumban fejezte be. Édesapja letartóztatásáig családjával Nyitraújlakon élt, majd 1945 után édesanyjával, Serényi Líviával és bátyjával Budapesten, az Istenhegyi úti családi villában lakott.
Bátyja 1947-ben Nyugatra szökött, őt azonban származása miatt „osztályidegenként” egyetemre nem vették fel, ezért 1949-ig a Kefegyárban dolgozott. Ebben az évben édesanyjával együtt kilakoltatták, majd a Heves megyei Tarnaméra fogacspusztai munkatáborba deportálták, ahol nehéz mezőgazdasági munkát végeztek.
Súlyos betegsége miatt az egri kórházba szökött, ahol megoperálták, ám később a rendőrség letartóztatta, és a Mosonyi utcai fogdába szállította. A kényszerlakhely elhagyása miatt fél évre a mélykúti munkatáborba zárták, majd ismét visszavitték Fogacspusztára, ahol továbbra is fizikai munkát kellett végeznie. Ez idő alatt édesanyját ideg-összeroppanás miatt az egri kórház zárt osztályára szállították.
Bár 1953-ban – Sztálin halála után – megszűnt a deportálása, ám Budapestre csak illegálisan térhetett vissza, ahonnan korábban ki volt tiltva. Egy éven át ismerőseinél bujkálva dolgozott vasgyárban, majd egy műanyag- és gumiszövetkezetben.
1955-ben – „kalandos körülmények között” – sikerült Ausztriába menekülnie. Bécsben nagybátyja, Esterházy László vette pártfogásba, majd ösztöndíjat nyert az amerikai Sacred Heart College-be, ahol gazdasági és politikai tanulmányokat folytatott, B.A. diplomát szerezve.
1958-ban állást kapott a bécsi International Atomic Energy Agency-nél, ahol 12 éven át dolgozott. 1970-ben feleségül ment Gioacchino Malfattihoz, akivel Rómába költözött. Házasságukból két fia született: Giovanni és Roberto.” (olvasható az Esterházy János Zarándokközpont honlapján)
Alice asszony sokat harcolt édesapja méltó és igaz elismeréséért, emlékezetéért, erkölcsi rehabilitációjáért. Ebben a küzdelemben sok szövetségest, barátot talált az évek során, magyarokat, szlovákokat, lengyeleket és cseheket egyaránt. A rendszerváltás után Oroszország kinyilvánította Esterházy János ártatlanságát, de sajnos Szlovákiában és Csehországban máig nem rehabilitálták. Esterházy Jánost évtizedekkel halála után is sokan megítélik, vitathatatlanul ma sem hagyja közömbösen az embereket.
Paulisz Boldizsár Alsóbodokon kápolnát épített, mely befogadhatta hamvait, örök nyugalmat és méltó emlékhelyet nyújtva a Felvidék egyik legnagyobbjának. Ez a hely ma már zarándokhelyként működik, ahol Esterházy János lelkiségéből fakadóan a kiengesztelődés és a megbékélés útjait keressük. A család számára is óriási jelentőséggel bírt, hogy 2017-ben megtörténhetett Esterházy János temetése szülőföldjén, a zoboraljai Alsóbodokon. Alice asszony, aki fiával Giovannival vett részt a gyászszertartáson és a kegyeletadáson ezt a napot élete legszebb napjának nevezte. Abban a hiszemben érkezett Alsóbodokra, hogy szűk körben kísérik utolsó útjára édesapját. Mélyen meghatotta, hogy a szertartáson ezer szám voltak jelen édesapja tisztelői, köztük lengyelek, magyarok, szlovákok és csehek.
Azt hiszem ezen a napon megtapasztalhatta végre, hogy nem csak édesapja szerette olyan rendíthetetlenül Övéit, hanem őt is viszont szerették, igaz emlékét megőrizték és szellemisége ma is sokakat megérint. Olyannyira, hogy 2019 márciusában Alice asszony is ott volt Krakkóban, amikor elindult a ma már Isten szolgájaként tisztelt Gróf Esterházy János boldoggá avatási pere.
Ezek után tegyük fel újra a kérdést. Mit jelenthetett apja vértanúsága Alice-nek? Egy egész néppel kellett osztoznia szerető édesapján, akit 1945-ben megfosztottak szabadságától és ezáltal elszakították családjától, gyermekeitől is. Alice 13 éves korában találkozhatott vele utoljára. A hamis vádak a politikus mellett az apa emlékét is meggyalázták. A Esterházy név pedig, amit édesapjától kapott számára is ítéletet, elítélést jelentett. Mindezzel együtt kellett élni, mind ettől kellett szabadulni. Ahogy apját, úgy őt is megfosztották szabadságától, lehetőségeitől, javaitól, őt is elszakították családtagjaitól, szülőföldjétől. Eberhard Schockenhoff /Elszántság és szembeszegülés – A vértanúk életének tanúságtétele című/ könyvében elmélkedik a vértanúk családi hátteréről. A 20. és 21. század vértanúi közül sokan családos emberek voltak. Ők tudatosan vállalták a fenyegető halált, a lelkiismeretük, hitük által felvállalt szenvedéseket, azok egzisztenciális következményeivel együtt. Ez a döntés különösen súlyosan érinti a legközvetlenebb családtagokat, házastársat és a gyermeket, akik egész életükben hordozzák a veszteség fájdalmát, ugyanakkor a hittanúságtétel nekik is szól és reményt ad. Tagadhatatlan, hogy Esterházy János jelmondata - A mi jelünk a kereszt! - Alice asszony keresztje is lett.
Esterházy János írja: a háború vége felé kezdtem imádkozni azért, hogy a jó Istent szenvedésekkel, megtisztulva követhessem. Annak tudatában döntött Krisztus követése mellett és vállalta a sorsközösséget a szenvedő felvidéki magyarsággal, hogy családjától és szeretett gyermekeitől is el kellett szakadjon, a Gondviselésre bízva sorsukat. Későbbi leveleiből tudjuk, hogy ezt elfogadni koránt sem volt egyszerű, hiszen meg kellett küzdenie az aggódó apai indulatokkal, a tehetetlenséggel. Moszkvában a hamis vádak aláírására is csak egy módon tudták rávenni közel 700 órás kínvallatás után: megfenyegették családja kiirtásával.
Aki szeret, ahogy Krisztus, inkább maga szenved, mint hogy a szerettei szenvedjenek és inkább maga vállalja a halált, a szeretettek helyett. János tehetetlen apai aggodalmán, hogy gyermekeit bántás érheti – ahogy leírja - a Fájdalmas Szűzanyával megélt mély kapcsolata segítette át, aki minden szenvedő szülőnek is társa és támasza. Határtalanul kellett bízzon a Gondviselésben és az engesztelés jótéteményeiben. Áldozatainak és imáinak értelmességét és erejét családja mélyen átérezte és rokonlélekkel kísérte, imáival segítette, hogy hitét mindvégig megtartva a végsőkig engesztelhessen.
Alice asszony minden nehézség és megpróbáltatás ellenére olyan életet élt, mely méltó atyai örökségéhez. A tény, hogy neki is és édesapjának is kényszerűségből el kellett szakadniuk szülőföldjüktől, megújulásra hív, hogy őrzői és építői legyünk egy jobb világnak, becsüljük és szeressük egymást. Esterházy Malfatti Alice szavait idézve:
„a népeink között formálódó összefogást nem elég a politika gyakran homokként elpergő talajára építeni, hanem arra a kősziklára, amelynek alapja kiállta az idők próbáját, mert ez az alap, maga a Megváltó Krisztus. Őelőtte mindannyian egyformák vagyunk, s neki felajánlva nincs hiába való szenvedés vagy áldozat, mert az ezekből fakadó lelki kincseket Ő a mi és utódaink javára fordítja. Egyedül benne találhatunk egymásra, többségiek és kisebbségiek, legyen bármilyen a nyelvünk vagy nemzeti hovatartozásunk. Őt a mi kegyes Megváltónkat kérem én is, engedje meg, hogy apám és minden ártatlanul szenvedő mártírtársának áldozata teremje meg számunkra a megbékélés és az ezeréves keresztény hitünk védelme érdekében történő összefogás százszoros termést hozó kegyelmi ajándékait.
Soli Deo Gloria!”
Isten nyugosztalja Esterházy Malfatti Alicet!
fotó: Esterházy Malfatti Alice és Paulisz Boldizsár az alsóbodoki kápolnában (a felvételt készítette Tóth Klára)
