Dőrejárás a Felső-Csallóközben
A farsangzáró dőrejárás a felső-csallóközi falvak hagyományos szokása, melyet az elmúlt években több településen is felelevenítettek, köztük Budafán.
Mégsem a felelevenítettség érződik, mesterkéltségnek nyoma sincs, a díszes társaság olyan, mintha mindig is együtt lettek volna, hiszen akiket megjelenítenek, mindig is voltak – a farsangi időszak fordított világának szereplői ők. Ahol a menyasszony magas és vaskos, vőlegénye a hóna alatt is elfér, és nem az angyalok áldása kíséri őket, hanem az ördög tánca. Vőfélyük szalagos pálcájáról valódi malacfarok lobog, marcona menyecskék babakocsit tolnak, színültig töltve boros és pálinkás üvegekkel. A zenészek húzzák, ünnep van, menny és pokol összeér, együtt nevetnek, és nevet mindenki, aki látja őket.
Szent és profán, születés és elmúlás találkoznak, gazdagon tűzdelve obszcén jelenetekkel és kifejezésekkel. A plébános misekönyvében italos üveg bújik, az igaz fényt körteizzó alakú pálinkásüvegből osztja, és az apáca fenekére csap, ha az tvisztet táncol. Mesteremberek, vagy még inkább jelképes karakterek kísérik a nászmenetet: a böllér nyakából csülkök, derekáról kolbász lóg, megpörgeti, ha asszonyt lát; a narancssárga ruhás rab bőre fekete, malacot lop, és rendőr kergeti; a borbély tejszínhabbal keni be a bámészkodókat, hatalmas késével borotvál, még hatalmasabb fésűjével frizurát igazit, elsősorban a kopaszoknak. A tejszínhabbal hajzsírozást is vállal. Amíg nevetés van, minden a helyén van.
A medve fára mászik, nagyon vad és szívesen játszik gyerekekkel, idomára lánccal fogja, amely lánc hogyan-hogy nem a táncolók és vendéglátók lába köré tekeredik, rabul ejtve őket. A rendőr papír zsebkendőre nyomtatott 100 Euro-sokkal fizet, miközben büntetőcédulákkal tűzdeli meg az autókat. A pék sütőlapátján kenyerét, mint címerét hordja magasan (máskor gitározik vele), liszttel szórja meg a kapukat, ahol nem fogadják a dőréket. A koldus nemcsak szegény de bánatos is, valaki tán megverhette, nagy kék folt a szeme alatt, aprópénzeit zörgeti, itt adakozni kell – járókelőnek, autósnak, mindenkinek. A menttel halad egy gyalogjáró szalmakunyhó is, tetején varjú.
A nászmenet halad, falubeli családok által az utcán vagy az udvarban megterített dőreváró asztalok fogadják őket borral, pálinkával, „disznóságokkal” és süteményekkel. A vőfély köszönti a ház népét, a nász hírét adva és az esküvőre invitálva, majd az ördög, a borbély, a böllér és a medve meg is táncoltatja őket. Kitüntetett hely az egyik ház, ahol a kemencéből frissen sült kenyérlángos vár a násznépre (életem legjobbja) - a pék maga veszi ki. Itt is, ennél a háznál is házasság készül, a frigyre lépők az 1950-es években születtek. Szertartás keretében a pap adja össze őket, mely szinte hivatalos, hiszen a farsangi vőfély az év többi napján a falu polgármestere. Felfordult és valóságos világ összeér?
Az eseményt korábbi években állítólag tévések is megpróbálták filmre venni, de már délben elvéreztek a kínálások hadteste által. Idén a tárogatós és néhány ifjabb veszett oda a józanságért vívott harcmezőn, a dőrék vezetője szerint az utolsó házaknál a legnehezebb és leghosszabb a „küzdelem”, az idő lelassul, ahogy a józanság oszlik.
Pedig még ezután, koraeste veszi kezdetét a "valódi" esküvői szertartás, ahová az utolsó 100 méteren a menyasszony már talicskában tolja részeg vőlegényét (Lökdbeneki Lacit) hogy megtörténjen a házasság, hűséget és írásba nem illő dolgokat fogadva egymásnak.
Az frigy létrejöttét követően az ördög meggyújtja a szalmakunyhót (mely mindez idáig saját lábán jött). A tűz ég, aki jelen volt, most mind kézenfogva (és szerepeket ledobva) járja körül a lángot, a tél múltát, "Tavaszi szél vizet áraszt..."
A világ megfordult, majd helyreáll, a nagyböjt veszi kezdetét…
A dőrejárásról az alkalom másodnapján az ötletgazdát, Végh Józsefet kérdeztem:
‒ Honnan jött a dőrejárás felelevenítésének ötlete, és hány éve rendezik meg?
‒ Az idei volt az ötödik, s remélem, sok lesz még. Az ötlet már régen megvolt a fejemben, s aztán a konyhámban realizálódott, amikor egyszer meghívtam oda mindenkit, akiről azt gondoltam, hogy jól állna neki valamelyik szerep. Többszöri italozás közben már voltak ötletek korábban is, először mendikálni akartunk szánkóval, de ugye nem mindig van hó. Aztán mondtam nekik a dőrejárást, mert Fölbáron (innen a harmadik falu), ahonnan származom, ott már 50 éve csinálják. Az idősebbek a fiatalabbakat mindég odacsábítják, hogy ne szakadjon meg.
‒ Milyen minták vagy előképek segítettek a szereplők megformálásában?
‒ Utánaolvastunk, azt kerestük, hogy hogyan történt hagyományosan, mert úgy szerettük volna visszahozni. Az interneten is sok mindent találtunk. Volt például a csökhúzó, akinek poénos a története, sokszor meg is botránkoztak, ha megállt valakinek a háza előtt, mert az azt jelentette, hogy van ott vénleány, aki még nem tudott férjhez menni. Nálunk is van csökhúzó, de mi a csököt már apró kerekekre erősítettük, és vénleányok sem nagyon vannak. Vannak még olyan szerepek, amiket szeretnénk majd megvalósítani, például a drótos tótót vagy a kétarcú embert.
Magam válogattam ki, hogy ki milyen szerepben legyen. Úgy, hogy olyan bohócos legyen, tehát a menyasszony szándékosan magas, a vőlegény szándékosan kicsi. Volt több jelentkező, de számított, hogy ki mit tud eljátszani, ki tud jó menyasszony lenni például, pontosabban monyasszony, mer itt monyasszony. Föl kell neki kapnia a szoknyáját, és ugye táncolni köll. A főbb szerepekben nem változtatunk, mert megvan nekik a jelmez már, és szeretik is a szerepüket.
‒ Milyen szereplők vannak?
‒ Természetesen a menyasszony, vőlegény, vőfély, és akkor volt a medve, medvetáncoltató, rab, plébános, borbély, csökhúzó, egy rolleros bohóc és egy, aki babakocsit tol, cigán lány, apáca, ördög, pék, rendőr vagy rabőr, és a szalmakunyhó lakója. Eddig ez tizennyolc. Régen a rabőrök ketten voltak, és amikor a maszkások bementek egy házhoz, azok zárták le az ajtót, hogy mások, a leselkedők ne mehessenek be. Most ez már annyit változott, hogy kijöttek a lakosok, kihurcolkodtak a ház elé. Az emberek most már megterítnek mindenkinek, aki ott részt vesz. Régen a zárt ajtók mögött a maszkások tyúkot s mást is ellophattak. Mi azért próbáljuk megadni a tiszteletet az idősebbeknek is. Olvastuk, hogy régebben sokkal nagyobb bordert csináltak, szétszórták a lisztet és a kormot, mi lisztezünk, kicsit borotválunk, de azért mindent úgy, hogy jövőre is beengedjenek.
‒ Az öltözetek újak vagy van régi is közöttük?
‒ Az idei maszkánk mind olyan hagyományos maszka volt, de mindig kell csinálni egy kis kompromisszumot, kivételt is. A jelmezek úgy lettek elkészítve, hogy először is kitaláltuk, hogy mik kellenek. Ugye menyasszony, vőlegény, vőfély – ezt adott volt, és aztán elkezdtük gyűjteni a jelmezeket. Volt, amit még Losonc mellől hoztak nekem egy tulipános ládából, csak hát elkéstem, mert a magyarországi gyűjtögetők már kifosztották azt a ládát, régi csizma, öltöny, nadrág – ilyesmiket kerestünk. Az volt még a probléma, hogy 50-60-70 évvel ezelőtt az emberek kicsik voltak, a meglett ember is kicsike volt, és a méret nem passzolt nekünk. Aztán úgy kezdtük, hogy amit nem tudtunk megoldani, azt kölcsönzőből hoztuk, például a pap ruháját, de másik évben aztán megvarrattuk. Képeket, videókat kerestünk, s a többi meg mind fantázia. Az én jelmezem, a borbély, az is fantázia szülött. Tudjanak ráismerni, de mégis vicces legyen.
‒ Tudjátok előre, hogy hány házhoz engednek majd be? Hol várnak terített asztallal?
‒ Nem tudjuk, ez spontán, de az emberek készülnek, és azt vesszük észre, hogy egyre többen. Olyan is van, hogy több házaspár hurcolkodik ki a kínálnivalóval egy helyre, például Pósfáról is öt család egy helyre pakolt ki.
‒ Mi a nap menete, milyen útvonalon haladnak a dőrék, és hová érkeznek?
‒ Reggel a nagybudafai kultúrházban van a találkozó, aztán hogy ne gyalog menjünk végig a falun, busszal utazunk át Kisbudafára, s onnan indulunk fél tíz körül. Kisbudafa után megyünk át Nagybudafára, Pósfát éppen csak érintjük, s onnan jövünk vissza a Dőre Levente térre, ahol a ceremónia zajlik, és ahol a szalma kunyhót elégetjük. Itt nagy asztalokra kerül ki minden étel és ital, amit aznap gyűjtöttünk.