Marosvécs és az Erdélyi Helikon öröksége
1926. június 17-én az alábbi szavakkal invitálta otthonába írótársait az ifjú Kemény báró: „Ennek a vécsi találkozásnak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről." A meghívott huszonnyolc író, költő s a később csatlakozók majd két évtizeden át igyekeztek minden erejükkel, befolyásukkal a nemzetiségi irodalom és művelődés ügyét szolgálni. Noha legnagyobb tekintélynek Benedek Elek számított akkoriban, a kisbaconi magányában dolgozó idős mester helyett gróf Bánffy Miklós lett a közösség szellemi vezetője.
Az irodalomközpontú kulturális munka és közélet eszméjét képviselte az 1928-ban induló folyóirat, az Erdélyi Helikon is. A sokféle irodalmi irányzatot és mozgalmat képviselő marosvécsi íróközösség lapja a történeti Erdély szabadelvű hagyományainak ápolását tűzte célul maga elé, magyarok, románok, németek közeledését segítette elő. Ahogyan Tabéry Géza fogalmazott 1930-as kiadású Emlékkönyvében: „...ha a kezdet éveinek zűrzavaros gyürkőzéseiben az akkor áldatlannak hitt irodalmi és világnézeti heveskedések nem egy ízben hányták-vetették erdélyi írók egzisztenciáját, hogyha e küzdelemben sok jobbra hivatott erő pocsékolódott is, minden szenvedélyességével, mégis ez a küzdelem volt a természetes útja annak, hogy az erdélyi írók évekkel később megtalálják hivatásuk nyugvópontját, az erdélyi gondolatot." Az igencsak eltérő esztétikák és ideológiák képviselői tudatában voltak, hogy össze kell fogniuk, így kerülhetett egymás mellé a konzervatív Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kovács Dezső, a reformkonzervativizmust képviselő Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, a liberális Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Molter Károly, Tabéry Géza, a polgári radikális Szántó György, Ligeti Ernő, Kádár Imre, a népi radikális Kós Károly, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Kacsó Sándor. Kuncz Aladár, az összefogás egyik kezdeményezője, majd legfőbb védelmezője írta: „...egy írói nemzedék legkülönbözőbb gondolkodású tagjai megtalálták benne a közös akció egységesítő eszméjét." Ennek egyik bizonyítéka az Erdélyi Helikon 1929 decemberében kiadott emlékszáma, mely Bethlen Gábor halálának háromszázadik évfordulójáról emlékezett meg, s amelyben szerzőként ott találjuk Bánffy Miklós, Makkai Sándor és Reményik Sándor mellett Móricz Zsigmondot és Szekfű Gyulát is.
Az első marosvécsi találkozók tagjai túlnyomórészt szabad értelmiségi pályán helyezkedtek el, Áprily Lajos, Berde Mária, Kovács Dénes, Molter Károly tanár, Bárd Oszkár orvos, Dsida Jenő, Hunyady Sándor, Markovics Rodion, Sipos Domokos újságíró, Karácsony Benő ügyvéd, Kós Károly építészmérnök, Makkai Sándor református püspök, Szentimrei Jenő katonatiszt volt. A Helikon írói gyakorta dolgozták fel műveikben Erdély történetének fontos eseményeit, így vált a transzilvánista irodalom jellegzetes műfajává a történelmi regény és elbeszélés. A lap első regény- és novellapályázatát Nyírő József A Rapsonné rózsája című elbeszélése nyerte, két évvel később Berde Mária A télutó és Sipos Domokos Vajúdó idők küszöbén című írása kapott hasonló elismerést. Ezt követően sorra születtek a jobbnál jobb regények és elbeszélések: Kós Károly Varjú nemzetség (1925), Gulácsy Irén Fekete vőlegények (1927), Makkai Sándor Sárga vihar (1934), Nyírő József Mádéfalvi veszedelem (1939) című regénye sorra idézte fel Erdély történelmének nagy fordulatait és hőseit. A művek kiadásában az 1924-ben Kolozsvárott alapított Erdélyi Szépmíves Céh vállalt szerepet, mely könyvkiadónak 1926-tól Kós Károly és Kovács László lettek a vezetői.
A helikoni írók és a szász irodalom között is jó kapcsolat alakult ki, a találkozókon rendszeresen részt vett Heinrich Zillich, a brassói Klingsor szerkesztője és Otto Maurer író is. Otto Folberth így köszöntötte a Helikont: „A mi művészetünk formája a nyelv, s az erdélyi nyelvek alapjukban különböznek egymástól. A sorsközösségből fakadó belső érdekek lánca az, ami bennünket a mélyben összekapcsol." Kuncz Aladár figyelemmel kísérte az európai regionális és nemzetiségi irodalmak fejlődését, ezeket olyan műhelyeknek tekintette, melyeknek vállalnia kell az egyetemes eszmények szolgálatát.
A helikonisták közül sokan: Bartalis János, Berde Mária, Kuncz Aladár, Molter Károly is rendszeresen publikáltak a Nyugatban, s a „nyugatosok": Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár az Erdélyi Helikon hasábjain. A transzilvánista irodalom a modern magyar irodalomtól tanult, s kivált Ady Endre életművének és szellemi örökségének folytatója lett. 1924 júliusában Érmindszenten, az Ady-szülők aranylakodalmán rendeztek ünnepséget, ahol Kuncz Aladár, Tabéry Géza és Ady Lajos méltatta a költőt, míg a román írók képviseletében Ion Minulescu volt jelen.
Az úgynevezett "második helikoni nemzedék" képviselői: Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Bözödi György, Gagyi László és Kováts József a nemzetiségi irodalom és a realizmus modernebb vonulatának képviselői lettek. A történelmi változások magukkal hozták a megújulás igényét is, melynek legerőteljesebb megfogalmazása Makkai Sándortól származott (Magunk revíziója, 1931). „Nem lehet kétséges, hogy a magyarság fennmaradása Erdélyben a nép fennmaradását jelenti. (...) Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kimívelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarságnak." Vele együtt Krenner Miklós és Szentimrei Jenő igyekezett az Erdélyi Helikon idősebb írói és a fiatalok figyelmét a nemzetiségi közélet felé fordítani. Az 1932-es Élet és irodalom című ankét után Kacsó Sándor és Botos János révén a falukutató mozgalom munkái is helyet kaptak a hagyományos irodalmi művek között.
Az Erdélyi Szépmíves Céh a 30-as években adta ki Dsida Jenő, Szemlér Ferenc és Kiss Jenő verseskötetét, Tamási Áron Ábel-trilógiáját, Kós Károly Az országépítő, Szántó György Fekete éveim, Wass Albert Farkasverem című munkáit. A sikeres művek gyarapodása azonban nem jelentett feltétlen örömöt, mert ahogyan Szentimrei Jenő 1936-ban megfogalmazta: „A Helikon írói itt élnek, olvasóikat azonban kénytelenek a határon túl összeszedni, mert idehaza száraz kenyérre sem telik, nemhogy könyvre." Kuncz Aladár és Szombati-Szabó István korai halála, valamint Áprily Lajos, Hunyady Sándor és még sokak Magyarországra való áttelepedése súlyos veszteséget okozott a folyóiratnak. Az értelmiségi ifjúság az egyre gyarapodó szervezetekben talált otthonra, a Bárhory—Apor Szeminárium, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a Dávid Ferenc Egyesület, vagy épp a Székelyek Kolozsvári Társaságának Ifjúsági Bizottsága biztosított lehetőséget a következő generáció szervezkedési kísérleteihez. Ekkor indult útjára az Erdélyi Fiatalok nevet viselő folyóirat is, de sokan a Korunk rendszeres olvasóivá váltak. A folyamatosan sokasodó lapok és kiadók között a Szépmíves Céh csak úgy biztosíthatta fennmaradását, hogy szinte kizárólag az anyaországi könyvpiacot látta el.
Az 1944 szeptemberéig működő szerkesztőség hitvallását Kós Károly fogalmazta meg Jelszó és mítosz? című vitairatában eképpen: „Az erdélyi írók öreg generációja számára a »transzilvánizmus« nem előre kitalált jelszó, hanem tradíció, történelmi tudat, akarat, reménység és mindenekfelett szilárd, megingathatatlan – hit. Hite annak, hogy a mi hazánk – Erdély. A mi földünk, a mi gyökerünk, a mi kikerülhetetlen sorsunk, melyet nem mi választottunk, hanem amibe beleültetett és beleparancsolt az Úristen, bizonyára nem ok nélkül. Mi hiszünk abban, hogy az életünk: rendeltetés, melyet szolgálnunk kell cselekedettel, kibúvás és mentség nélkül, spekuláció és alkuvás nélkül. Művészetünkkel is."
Az egykor oly szép kastély ma is magán viseli az elmúlt évtizedek nyomát, de végre ismét a Kemény család tulajdonát képezi. A tavasztól őszig látogatható múzeum eredeti berendezési tárgyakkal, fotókkal mutatja be az irodalomkedvelő Kemény János sorsát, áldozatos munkáját s annak eredményeit. A kertben Wass Albert sírja közelében ott látható az a kőasztal, melyet Kós Károly készített Kuncz Aladár emlékére, s amelyet Makkai Sándor adott át 1935-ben Kemény Jánosnak az Erdélyi Helikon íróinak ajándékaként. Mintha szilárdságával is Balogh Edgár szavait igazolná: „Ha a transzilvánizmus tényleg az a törekvés, mely Erdélyben, népek és felekezetek találkozóhelyén mindenkor (...) a szabadság, egyenlőség és testvériség valóságáért küzdött, akkor ez a transzilvánizmus élőbb, mint a sikerrel megcáfolt romantika, s maradandóbb, mint a joggal bírált idősebb nemzedék. Sőt, akkor ez a transzilvánizmus nem is erdélyi öncélúság, hanem mindama nemzetek jobbik belátása, amelyek Erdély zugaiban egymásba horgolódnak, s állandó súrlódásaik között is egymást keresik."
