Trianon után a székely legény megkérdezi apját: édesapám, osztán tudja-é kend, mi az a kisebbség? Nem én, fiam – felel az öreg góbé. Amikor egy magyarra jut tíz román – adja meg a választ a fiú. Há' annyi kell es – nyugtázza az öreg. Bár az egyszeri székely erőt, tapasztalatot és egyfajta rezignált optimizmust eláruló keserédes válasza mindannyiszor könnyet csal a szemünkbe, 2018-ban, Erdély Magyarországtól való elszakításának századik, a trianoni békeszerződés aláírásának 98. évfordulóján korántsem rózsás a határainkon kívül élő magyarok helyzete. Nézzük meg közelebbről, hogyan vezetett a magyar nép útja idáig.
A magyarság népességfejlődése a Honfoglalástól napjainkig
Népünk etnikai metamorfózisának vizsgálatában Tóth Pál Péter A szórványosodás és népességfejlődés című tanulmányát vesszük alapul, mely a Kisebbségkutatás Könyvek Regionális identitás, közösségépítés, szórványgondozás című kötetében jelent meg (Lucidus Kiadó, Budapest, 2007). A tanulmány kiválóan bemutatja, hogyan alakult a magyarság, mint etnikum számaránya a Kárpát-medencében a Honfoglalástól napjainkig és élesen rávilágít arra, milyen események és folyamatok vezettek a szórvány jelenségének kialakulásához történelmi léptékben.
Tóth Pál Péter dolgozata szerint a 895-96-os honfoglaláskor a Vereckei-hágón át a Kárpát-medencébe érkezett magyarság lélekszáma mintegy félmillió főre tehető. Az ezt követő 300 év alatt az itt talált és telepesként közénk hívott népekkel való egyesülés, valamint természetes szaporulat útján számunk megnégyszereződött: 1200 körül kétmillió magyar lakta a Kárpát-medencét. Az 1241-42-ben bekövetkező tatárjárás, az azt követő háborúk, belső lázadások, járványok és éhínségek, majd az 1285-ös második tatárjárás együttesen vezettek az első népesedési katasztrófához. A Kárpát-medence jelentős részét kitevő alföldi régió majdnem teljesen elnéptelenedett, ekkor alakult ki a mai napig megmaradt jellegzetes foghíjas településszerkezete. A második honalapítónak is nevezett IV. Béla királyunk csak nagyarányú idegen etnikumú, mai szóhasználattal főként német, francia, vallon és olasz nemzetiségű lakosság betelepítésével tudta újra helyreállítani az ország működőképességét.
Több, mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a lakosság lélekszáma 1400-ra újból elérje a 200 évvel, tehát nyolc nemzedékkel korábbi szintet, a kétmillió főt. Magyarország XV. századi virágzása a mai napig egyedülálló időszak történelmünkben. Ennek a fél évezred elteltével is gyakran visszasírt virágkornak a megteremtésében oroszlánrésze volt a Hunyadiak uralkodásának, kiemelten Hunyadi János világraszóló diadalának a török felett Nándorfehérvárnál, a mai Belgrádnál 1456. július 22-én, valamint a fia, Hunyadi Mátyás által kiépített és megszilárdított reneszánsz Magyar Királyság biztosította konszolidációnak. A meghódított területek haderejét is beleértve közel százezres hadsereg nyújtotta biztonság is minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1500-ra közel négymillióra emelkedett a népesség lélekszáma, melynek mintegy 80%-a volt magyar anyanyelvű.
Az 1490 és 1526 közötti, tehát a Mátyás uralkodása utáni, de Mohács előtti három és fél évtizedben, népünk több mint ezer éves történelmének ebben az egy emberöltőnyi idejében volt számarányát tekintve etnikai csúcsán a magyarság. Az ezt követő, korunkig tartó ötszáz évben ennél arányaiban egyre csak kevesebben lettünk, folytonos etnikai térvesztésben. Az állandósult defenzívából következő szorongatott létállapot a mai napig alapvetően meghatározza a magyar karaktert és létszemléletet. Világhíres pesszimizmusunk, régóta vezető helyünk az egységnyi főre jutó öngyilkosságok terén európai- és világviszonylatban, örökös elégedetlenségünk, örülni nem tudásunk, egymással való együttműködésre való alacsony hajlandóságunk is ebből eredeztethető.
A Hunyadiak Magyarországának virágzását követő két évszázad nem sok jót tartogatott a magyarság számára. Az 1526-os mohácsi vereség, majd a rá következő százötven éves török hódoltság, az ország három részre szakadása, a magyar honvédők felülreprezentáltsága az ország más etnikumú fiaival szemben az oszmán hódítás ellen kiépített végvári védelmi rendszer soraiban együttesen oda vezetett, hogy 1700-ra a Kárpát-medence lélekszáma nem mutatott semmilyen számbeli fejlődést a kétszáz évvel azelőttihez képest, ugyanúgy négymillióan voltunk. A Mátyás utáni 80%-os etnikai csúcshoz képest azonban magyar szempontból döbbenetes változás történt. Az össznépességen belül a magyarság részaránya 40%-ra esett, tehát két évszázad alatt megfeleződött. Ezt a lakosság szerkezetét és összetételét átalakító folyamatot méltán nevezhetjük második népesedési katasztrófának, amely több száz éven keresztül éreztette hatását és velünk él mind a mai napig. Trianon gyökereit is itt kell keresnünk. Wass Albert kiválóan írja le ezt a korszakot A bujdosó imájában:
"Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára”.
Az ezt követő kétszáz év során, a XVIII. és a XIX. században a magyarság, mint államalkotó nemzet számbeli kisebbségben élt a történelmi Magyarország területén. Csak az 1867-es Kiegyezést követő dualizmus korszaknak, az Osztrák - Magyar Monarchia biztosította fejlődésnek köszönhető, hogy 1910-ben, az I. világháború küszöbén a 18 milliós össznépességen belül ismét 50% fölé kúszott a magyar népesség aránya a Magyar Királyságban. Bár ez messze van a Mátyás utáni kor 80%-ától, mégis a magyarság életrevalóságát, regenerálódó képességét bizonyítja. Kár, hogy négyszáz évet kellett várnunk rá. Jellemző, hogy Mátyás uralkodásának 32 éve mellett mind a mai napig a Monarchia fennállásának 51 évét tekintjük kiemelkedő korszaknak Magyarország prosperitása szempontjából. Összesen 83 évet a Kárpát-medencében eddig dokumentáltan eltöltött 1123 esztendőből. Nem sok.
A XVIII. század alapvető népességbeli változásokat hozott regionális szinten is. Erdélyben a Habsburg abszolutizmus idején a munkaerő utánpótlással indokolt folyamatos betelepítés miatt a román lakosság lélekszáma egy évszázad alatt 200 ezerről 1 millióra ötszöröződött, így többségbe került. Megszakadt az etnikai híd a Kárpát-medence túlnyomórészt magyarlakta központi része és a színmagyar Székelyföld között. A hosszú XIX. századot és az elvesztett I. világháborút követően így köszöntött ránk az 1920-as esztendő, s vele Trianon. A méretében Angliánál és Olaszországnál nagyobb Magyarország területének 71%-át, lakosságának 60%-át elveszítette. Hárommillió magyar került a szomszédos, az alig 2 éve véget ért világháborúban még ellenséges országok törvényhozása alá. Az elszakított nemzetrészek ettől kezdve utódállamonként eltérő módon fejlődtek tovább.
A Magyar Királyság idején egységes Kárpát-medence területén ma nyolc ország osztozik. A Kárpátok, az Alpok és a Dinári-hegység ölelésében fekvő kompakt földrajzi egység mintegy 25 milliós összlakosságának jelenleg nagyjából 50%-a, szűk 12,5 millió fő magyar. Ebből immár kevesebb mint 10 millió Magyarországon él, 1,3 millió Romániában, 500 ezer Szlovákiában, 300 ezer a Vajdaságban, 150 ezer Kárpátalján. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint Horvátországban 15 ezren, Szlovéniában és az ausztriai Őrvidéken pedig 6-7 ezren vallják magukat magyarnak. Márpedig, mint szokták mondani, magyar az, aki magyarnak vallja magát.
Bár bizakodásra ad okot, hogy a magyarság etnikai részaránya számszerűen összességében nem csökkent az I. világháború előtti szinthez képest, a nemzetállamok közötti széttöredezettség, a Magyarországon kívül hét különböző államhoz való tartozás egyelőre akadálya a történelmi magyar egység kialakulásának, azaz inkább helyreállásának. Ennek elérését ugyanakkor nagyban elősegíti a 2010-ben bevezetett egyszerűsített honosítási eljárás, melynek keretében hat hónap alatt magyar állampolgársághoz és útlevélhez juthat mindenki, aki bizonyítja magyar származását és nemzetünkhöz való kötődését. Ennek eredményképpen 2018-ig, tehát nyolc év alatt egymillió új magyar állampolgárt köszönthetünk sorainkban. A következő lépésnek a Kárpát-medence újbóli gazdasági, kereskedelmi és kulturális egységbe való szervezésének kell lennie.
A szórványról
A magyarság népességfejlődésének rövid áttekintése után térjünk vissza az összefoglalóan „szórvány”-nak nevezett demográfiai fogalom meghatározásához. Az elmúlt két évtized során több ezer oldalnyi szakirodalmat végigolvastam és a téma elismert szakértőivel beszéltem erről a kérdésről. Az etnikai szórványnak többféle definíciója is létezik, egyes források egy közösségen belül 30% alatti részarányt jelölnek meg kritériumként, mások minden 300 fős létszám alatti, a többségtől eltérő etnikumú népcsoportot szórványnak tartanak. Összefoglalóan megállapítható, hogy a szórvány alatt azt az etnikai réteget értjük, amely saját belső erejéből nem képes etnikai értékeit megőrizni, amelynek megmaradáshoz külső segítség kell, amelyet támogatni kell. E meghatározás alapján a romániai magyarság fele-harmada szórványban él.
A szórvány létállapot valódi megértéshez érdemes egy szakkifejezést kölcsönöznünk a természettudományok világából, ez pedig az eredeti angol megnevezéssel élve a „point of no return”, vagyis az a pont, ahonnan nincs visszatérés. Egy fizikai, kémiai vagy élettani folyamatban így hívják azt a pontot, ahonnan már nincs lehetőség a kiindulópontra való visszajutásra, a folyamat irreverzibilissé, azaz visszafordíthatatlanná vált. Ezt a fogalmat az élet más területein is használják, pl. a repülésben. Egy repülőúton a pilóták point of no return-nek hívják azt a pontot, amikor a repülőgép tartályaiban már nem áll rendelkezésre elegendő üzemanyag, hogy a gép visszatérjen a felszállás helyszínére, tehát mindenképpen a kijelölt desztináción kell leszállnia, vagy alternatív leszállóhelyet keresnie.
Valami ehhez hasonló helyzet a szórványlét is. Annyi különbséggel, hogy legtöbbször nem határozható meg egzakt módon, mikor éri el egy közösség a point of no return-t. Általában nem is egy pont ez az idő folyásában, hanem hosszú időn keresztül, akár évszázadokon át fennálló és fenntartható állapot, például Erdélyben, a Mezőségen. Két évtizedes kutakodásom során nem sok példát találtam arra, hogy a szórványosodás folyamata a világon valahol, valamikor megállítható lett volna. Nyugat-Európában sem, nézzük meg a közel kétmilliós lakosságú Elzász-Lotaringia példáját. A II. világháború után újból Franciaországhoz került egykor 90%-ban német ajkú területen a francia kormány erőteljes asszimilációs politikát folytatott „c’est chic de parler français“ (sikk franciául beszélni) néven, melynek következtében az 1970 után születettek, vagyis a háború utáni második generáció tagjai és az ő leszármazottaik jószerével már egyáltalán nem beszélik felmenőik anyanyelvét. „Deiner Sprache bleibe treu...” Maradj hű nyelvedhez... írja Michael Albert és Josef Groß XIX. századi erdélyi szász költő Bleibe treu című költeményében.
A tapasztalat az, hogy a történelmi és társadalmi folyamatoknak, trendeknek is van egy olyan tehetetlenségi ereje, mint a mozgásban lévő testeknek a fizikában. A Newton által 1687-ben megfogalmazott tehetetlenség törvénye kimondja, hogy egy mozgásban lévő test megtartja mozgását mindaddig, míg egy másik test vagy mező által kifejtett hatás nem kényszeríti annak megváltoztatására. Egy bizonyos irányú és sebességű mozgás megváltoztatásához tehát külső erő szükséges. Visszatértünk oda, hogy szórvány az a közösség, amelynek megmaradáshoz külső segítség kell, amelyet támogatni kell. Ezért jött létre a Petőfi Sándor Program is.
A tanulság, hogy az etnikai hegemónia fokozatos elvesztésében, más néven az asszimiláció, a többségi társadalomba való kulturális beolvadás folyamatában nem szabad elérni a point of no return-t, hanem meg kell előzni. Különben a szórványközösség óhatatlanul feloldódik domináns környezetében és az akár évszázadokon át elnyúló, vagy éppen két nemzedék alatt lejátszódó identitásváltás következtében kialakul a „posztszórvány”, azaz a szórvány utáni állapot, melyre jó példa a német nevű és német stílusban épült elzász-lotaringiai városokban élő német vezetéknevű franciák esete. Ez a szórvány kapcsán gyakran emlegetett 24. óra utáni helyzet, a 25. óra rideg valósága.
Nekünk, magyaroknak azonban nem kell Elzász-Lotaringiáig szaladnunk, ha a szórvány 25. órájára keresünk példákat. Budapestről két óra kényelmes autózással Észak felé a legteljesebb szórványba jutunk. Ráadásul a schengeni övezetnek hála, immár a határátlépés procedúrája nélkül. Már adminisztratív határ sem választ el saját szórványunktól, mégis a mi életünkben, a szemünk láttára veszíti el évezredes magyar identitását a felvidéki magyarság egy része. Kész csoda, hogy a magyar fővárostól nemhogy két órás, hanem 7-8 órás autóútra, az országhatártól 450 km-re még mindig tartja magyarságát Kóbor, ez a kis dél-erdélyi magyar szigetfalu.
Kóbor
Az egykori Szászföld, vagy más néven Királyföld (Königsboden) geometriai középpontjában fekvő, száz évvel ezelőtt színmagyar település első írásos említése egy 1206-os keltezésű oklevélben található, amellyel az első helyezett a mai Brassó megyében. Nevezetessége a Kárpát-medence egyetlen szász mintára épült magyar református erődtemploma. Bár a történelem során többször teljesen elnéptelenedett, mégis mindig újra benépesült és valahogy mindig magyar lett. Trianon óta viszont folyamatos a lélekszám csökkenése. A község napjainkban mindössze 200 főt számlál, melyből alig 70 a magyar, zömében 60, de inkább 70-80 évesek, illetve afelettiek. A 20 és 60 év közötti nemzedékek szinte teljesen hiányoznak a faluból. A legfiatalabbak, akik még tudnak magyarul, 16-17 évesek, alig páran vannak. Magyarul értő vagy beszélő gyerek már egyáltalán nincs.
A falunak búcsút intő magyarok helyére a múlt század második felében néhány román család költözött. Ugrásszerűen növekszik viszont a roma népesség lélekszáma. Páran közülük kiválóan beszélnek magyarul. Az egy évszázada tartó népességcsökkenés legfőbb oka a megélhetés hiánya. Az agyagos kóbori termőföld és a hosszú, kemény tél nem kedvez a földművelésnek. Ma mindössze három magyar család foglalkozik állattartó vagy földművelő gazdálkodással. A magyar lakosság XX. századi elvándorlásához hozzájárult az is, hogy a második bécsi döntés után a település nem került vissza az anyaországhoz. A mindössze négy évig fennálló új magyar határ legközelebbi pontja Alsórákosnál volt, Kóbortól légvonalban 30, közúton 45 km-re. Voltak, akik éltek a közel került határ lehetőségével és átköltöztek a Székelyföldre, Magyarországra. 1950-51-ben elkezdődött a téeszesítés, vagy itteni szóhasználattal a kollektivizálás. Az addig magántulajdonban lévő termőföldeket, termelőeszközöket, állatokat elkobozták és állami tulajdonba vonták. A nagygazdákat kuláknak nyilvánították, családjukat, gyermekeiket hátrányos megkülönböztetésben részesítették az élet minden területén.
Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceaușescu kormánya 1972-ben elfogadta az országos területrendezési tervet, mely természetesen az erdélyi városokat és a szász- valamint magyarlakta falvakat is érintette. A település-szisztemalizálási terv eufemizmussal is illetett dicstelen falurombolási projektbe Kóbor is bekerült. Lakói egyre gyorsuló ütemben hagyták ott „a Kárpátok géniusza” által pusztulásra ítélt falut, és költöztek a legközelebbi városokba, Kőhalomba, de legtöbben Fogarasra és Brassóba. Itt érdemes megemlíteni, hogy Kóbor a vasúti és közúti közlekedési útvonalaktól távol fekszik. Műúton ma sem közelíthető meg. Autóval 2018-ban is csak rossz minőségű földúton érhető el a szomszédos Felmér vagy a községközpontul szolgáló Szásztyukos felől. Szászokat ma már természetesen egyik faluban se keressünk. A két legközelebbi város, Kőhalom és Fogaras egyaránt 40 percnyi autóútra fekszik Kóbortól. Az infrastruktúra hiányára visszavezethető elszigeteltsége szintén hozzájárult Kóbor fokozatos elnéptelenedéséhez.
Az egykor szász mintára épült nagy kőházakból álló, ezer fős színmagyar lakossággal büszkélkedő, dolgos mesteremberek és népes családjaik lakta Kóbor száz évvel ezelőtt egyenes vonalú egyenletes mozgással elindult máig elkerülhetetlennek tűnő végzete, a totális asszimiláció felé. Vajon mi lehet az az erő, ami nagyobb lesz tehetetlenségénél és ez irányú mozgásának megváltoztatására készteti?
Mielőtt megkísérelnénk a válaszadást dolgozatunk e fő kérdésre, álljunk meg egy szóra. A faluban töltött kilenc hónap alatt sokat beszélgettem a helybeliekkel. Az eszmecserék egy részét videóra rögzítettem és Útravaló Kóboról címmel 11 részes interjúsorozatot készítettem belőlük. Az interjúk megtekinthetők Kóbor Facebook oldalán és a Petőfi Sándor Program honlapján. Beszélgetéseink során mindannyiszor megkérdeztem interjúalanyaimat, a nem ritkán 80 év feletti kóboriakat, szerintük mikor érte el az egyre fogyatkozó közösség a point of no return-t, vagyis mikor volt a falu történetében az a lélektani fordulópont, ahonnan már nem volt visszaút. Mert hogy elérte és már rég meg is haladta, afelől egyikük sem hagyott kétséget. Kérdésemmel mindvégig konkrét, egzakt válasz nélkül maradtam. Úgy gondolom, fejben dőlt el. Amikor egy közösség önszántából lemond saját magáról, nincs többé visszaút. Ahogy a haza bölcse, Deák Ferenc 1859-ben mondotta: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges."
Végszó
Én arra biztatok mindenkit és minden magyar közösséget, ne mondjon le saját magáról. A 15 milliós magyarság számbelileg a Föld 7 és fél milliárd fős lakosságának 0,2 %-át teszi ki. Hozzájárulásunk az emberiség egyetemes kultúrájához és civilizációjához viszont az egynegyed százalék sokszorosa.
Jelenlegi etnikai defenzívánkat, de legalábbis stagnálásunkat gazdasági offenzívával ellensúlyozhatjuk. Mindenki a saját lakóhelyén, a maga falujában, városában tegye meg a magáét. Ne kívülről, felülről, ne mindig valaki mástól várjuk a segítséget. Tartsuk meg házainkat, telkeinket, földjeinket. Ne adjuk el szüleink, nagyszüleink falusi házát, inkább újítsuk fel őket, tegyük alkalmassá vendégfogadásra. Ami a legfontosabb: építsünk kapcsolatokat. Szőjük újra a magyarság megtartó hálóját anyaország és tömb, tömb és szórvány, szórvány és szórvány között. Tegyünk meg egyenként és közösen is mindent azért, hogy többé egyetlen magyar közösség se érje el a point of no return-t.
Utóirat: Mintha a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasairól írták volna:
"Ezt vállalják. Vigaszt visznek, magyar szót, betűt, az összetartozás gyengéd, súlyos láncait. Mindig egy-egy láncszemet fölmutatva. Hozzák a reményt? Olykor már csak a reménytelen reménységet. Nem jogászok vagy nem történészek, és soha nem bírák a perben. Talán az orvoshoz állanak közel. A sebesült fölé hajoló orvoshoz, aki vizsgál, elemez s megírja anamnézisét. Kiért? Miért? Mi célból? Mi végre? Értük. Hogy megmaradjanak. Hogy ott maradjanak. Hogy tudják százszor és százezerszer is: nincsenek egyedül. Hogy nem eresztjük el a kezüket."
Részletek Ruffy Péter előszavából Balázs Ádám - Zika Klára Virrasztó fenyvesek - Riportok Erdélyről c. riportgyűjteményében, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.
