Amikor Márton Áron életéről szóló kis könyvet a kezembe vettem, akkor számomra ennek a szent embernek az életútjából a legmegragadóbb az volt, hogy a kommunista hatalom által rákényszerített hosszú börtönéveket hitben és elvei feladása nélkül élte túl, valamint az, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül, minden emberre kiterjedő egyetemes szeretete és odafigyelése olyan rendíthetetlen maradt, amellyel méltán érdemelte ki nemcsak a szentszék, hanem a hívők odaadó rajongását is. Márton Áron fiatal katonaként többször megsérülve, de élve tért vissza az első világháborús olasz frontról. Bár a háborúban szolgálva személyes katonai sikereket mondhatott magáénak, végül a vesztes fél oldalán állva el kellett fogadnia szülőföldjének egy másik nemzethez való csatolását, majd a román kommunista hatalom kiépülésekor nemcsak nemzeti hovatartozása miatti, de hite miatti üldöztetését is. A „magyarjait” és az őt követő papokat még fogságban is a jogaik mellett való kiállásra és a hitükben való megingathatatlanságra biztatta. Erős jelleme pontosan abban mutatkozott meg, hogy egyiket sem tagadta meg sosem és végül nem neki, hanem az őt megtörni vágyóknak kellett feladniuk eredeti szándékukat.
Szeptember 28-án, muravidéki kis csapatunk útra kelt, hogy a kevés híján 800 km-es távot Lendváról Gyulafehérvárra autóbusszal megtegye. A fő cél az volt, hogy rész vegyünk a szeptember 29-i búcsúval egybekötött szentmisén, amely az emlékév központi eseményének számít. A szentmise 11 órától kezdődött, melynek végén megáldották a püspök földi maradványait tartalmazó, a gyulafehérvári székesegyházban elhelyezett, újonnan elkészült kőszarkofágot. Az ünnepi szentmise főcelebránsa Miquel Maury Buendía érsek, apostoli nuncius volt, szentbeszédet pedig Jakubinyi György érsek mondta el. A történelmi Magyarország minden szegletéből voltak itt magyarok; a napjainkra magyar népesség szempontjából már szórvánnyá zsugorodott Gyulafehérváron igazi öröm volt minden felől a magyar szót hallani. A zarándokok sok esetben saját térségük népviseletében jöttek el. Napsütésben, kürtőskalács illattal vegyült színes zarándokkavalkádban telt a megemlékezés.
Az idő szűkének ellenére igyekeztünk beiktatni néhány híres magyar vonatkozású település meglátogatását is. Első nap (még Magyarországon) a Szegedi Dóm körül sétálhattunk, második nap, a szentmise délutánján, Torockón ámulhattunk a Székelykő monumentalitásán és a csodálatosan állapotban megőrzött épületek tisztaságán. Harmadik nap Déva várára suhanhattunk fel felvonó segítségével, amely a monda szerint csak Kőműves Kelemenné hamvainak köszönhetően épülhetett fel. Még mielőtt magunk mögött hagytuk volna a román határt, Aradon tettük tiszteletünket a lendvai születésű Zala György szobrászművész alkotása előtt (Szabadság-szobor), ahol Horváth Ferenc mesélt a szobor viszontagságos történetéről, valamint Cár József elevenítette fel emlékeit a szobor újra kihelyezésének napjáról.
Késő este tértünk haza Erdélyországból Lendva szőlőtőkéi közé.
