Két év a szkopjei magyarokkal
Ez idő alatt Szkopjéban, a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezetében (a továbbiakban Teleház) tevékenykedtem a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként. Visszatekintve egy örömteli, de kihívásokkal tűzdelt, karakterformáló, jellemgazdagító időszakot látok, amelynek most érkezett el a lezárása, de semmiképp sem a vége. Rengeteg dolog történt ez idő alatt, amiről szeretnék jelen cikkemben számot adni, és olyanok is, amikről nem, így elkerülve hogy írásom puszta tényállások felsorolásává silányuljon. Viszont nem titkolt célom összefoglalni, hogy milyen munka zajlott az elmúlt két évben, és hogyan éltem meg én ezt az időszakot. Vágjunk is bele!
A macedóniai magyarság létezése és története kevéssé ismert még a honismeretben jártas hazafiak, 56-os kivándorlók, és nem utolsó sorban a vajdasági magyarok körében sem. Az utóbbi csoportból érkezvén, én sem voltam minden fontos információ birtokában kiérkezésemkor. Szerencsére Horváth Milán volt ösztöndíjas, és hungarológus kollégám 2014-es cikke megfelelő (mellesleg mai napig érvényes) kiindulási pontot nyújtott az érdeklődésem kielégítésére. Így megtudhattam, mennyi különböző helyről (pl. a Vajdaságból is) és periódusban érkezett, majd hogyan fejlődött ki e pár száz fős magyar közösség, továbbá azt is, hogy nyelvtanári vénámra igencsak szükség lesz, mert a kint született generációkra már nem jellemző, hogy folyékonyan beszélnék a magyar nyelvet. Számos, speciális identitáskonstrukcióval lehet találkozni, és ez a változatosság ad szépséget az emberekkel való munkában, mert mindenkinek van egy története, amit meg akar osztani, és mindenkinek máshogy és más okból fontos (vagy kevésbé fontos) a magyarsága. Ez így van rendjén.
Természetesen még ezen ráismerések hiányában láttam hozzá elsődleges feladatomhoz, a magyar nyelvtanfolyam megszervezéséhez. Mentorom, Sutus József, a Teleház más tagjaival karöltve főképp kezdetekben, de valójában végig olyan segítséget nyújtottak, amely lehetővé tette a gyors beilleszkedésem és azt, hogy tényleg csak a szakmai feladatokra kelljen koncentrálnom. Ezt a kiváltságos helyzetet igyekeztem odaadó munkával meghálálni, amire szükség is volt, mert mindkét iskolaévben 50 feletti jelentkezővel indult el a tanfolyam. Ez iskolaévenként 500 feletti óraszámot jelent, 4-5 csoportban, 3 nyelvi szinten. A legnagyobb számban a kezdők és újrakezdők voltak, így az alapok lefektetése volt a cél, valamint a nyelv ízének megkedveltetése, és a lehetőségekhez mérten a kultúrából, honismeretből is próbáltam átadni, amennyit lehet egy nyelvóra keretében, ám ezekről többnyire az ünnepeinkhez, jeles napjainkhoz köthető rendhagyó magyarórákon, vagy a filmklubokon beszélgettünk interkulturális megvilágításban. Igyekeztem az órákat dinamikusan, játékosan vezetni, elegendő teret hagyva a tanulók kibontakozásának ezáltal családias környezetet teremtve, ami a visszajelzések alapján is a magyarórák egyik vonzereje volt. Csak ritkán alkalmaztam formális teszteket és inkább vetélkedő-szerű elemekkel, IKT eszközök bevonásával, és persze az általam gyártott kiegészítő anyagok, házi feladatok által monitoroztam a tanulók fejlődését.
A koronavírus okozta rendkívüli helyzet beálltakor sem okozott különösebb nehézséget az online órákra való átállás. 23 tanulóval folytattuk az órákat 1-3 személyes kiscsoportokban, meglepő módon mind az X, Y és Z generáció tagjainak részvételével. A tanulás ezen módja véleményem szerint még hatékonyabb is volt, mert bár részemről sűrűbb órarenddel, de személyre szabottabb és koncentráltabb órákat tudtam készíteni. Az év végi elégedettségfelmérés eredményei is azt mutatták, hogy akik belekóstoltak, hasonlóan eredményesnek tartották, és élvezték a tanulás e formáját. Nagyon remélem, hogy ez legalább annyira segített nekik átvészelni ezt a nehéz időszakot, mint nekem, amikor napról napra megjelentek a képernyőmön és magyarul kérdezték: Szia! Itt vagy? Jól hallasz?
Természetesen a magyarórák mellett sok más tevékenységbe is belekóstolhattam, ugyanis a közösség méretéhez képest igen intenzív közösségi és kulturális élet zajlik a macedón fővárosban. Szerveztünk mindenféle ünnepséget és megemlékezést: 56-ost, 48-ast, Mikulást, karácsonyt, farsangot, húsvétot, mézeskalácssütést, de még disznóvágást is… Ezekkel a rendezvényekkel járultunk hozzá a magyar hagyományok megtartásához, újraélesztéséhez.
Kovács Etelka lektorasszonnyal költészetnapi szavalóestet szerveztünk, ahol a nyelvtanulóink is kipróbálhatták magukat. Továbbá rendszeresen részt vettünk, vagy szerepeltünk irodalmi összejöveteleken, amelyek főképp Paszkál Gilevszki vagy a Panzov-Czinege páros fordítói munkásságához kötődnek. Tevékenységem egy része tehát a helyi magyar programok népszerűsítéseéből, résztvevők toborzásából állt. A Szkopjei Magyar Nagykövetségnek hála a programokból nem volt hiány, mivel a Magyar Kulturális Évad a Nyugat-Balkánon épp ösztöndíjas időszakom közepére esett. Ennek egyik csúcspontja a Szkopjei Nemzetközi Könyvvásár volt, amelynek Magyarország volt a díszvendége, így számos magyar mű macedón fordítását mutatták be. Nagy örömömre szolgált, hogy a magyar felsőoktatást és a Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogramot is bemutathattam egy felsőoktatási vásáron, amely reményeink szerint sok hallgatót vonz majd Magyarországra. Örülök, hogy ilyen kiváló együttműködés zajlik a Teleház és a szkopjei Magyar Nagykövetség között, és hogy a fenti programok által kicsit beleláttam a kultúrdiplomácia működésébe is.
A két év alatt néhány magyar film is bemutatkozott a macedón mozikban, többek között a Testről és Lélekről, a Virágvölgy, vagy a Napszállta. Ezek nagy érdeklődést váltottak ki. Ezen felbátorodva és a nem formális nyelvtanulási módokat bővítendő egy magyar filmklub-sorozatot is indítottam a Teleház tagságának kb. havi rendszerességgel, illetve két vetítéssel csatlakoztunk a Magyar Nemzeti Filmalap népszerűsítő programjaihoz is. A filmek által egyrészt a magyar történelem egyes korszakaiba kaphatnak betekintést, másrészt szórakozva tanulják a nyelvet, és nem utolsó sorban összehozza a különböző generációkat is.
Időnként kissé megkopott néptánctudásom is hasznosíthattam a program folyamán. Mindkét évben volt Farsangi táncház és mulatság, Mikuláskor a kicsiknek, az évzáró batyubálon a nagyoknak tartottam táncházat. Ez elég nagy újdonság volt, de nem volt nehéz táncra hívni a jelenlevőket. A március 15-ei műsorra is készítettünk egy kis koreográfiát a gyerekekkel, és idén egy táncos lábú ifjúval is lázasan gyakoroltuk a széki sűrű és ritka tempót. Érdekes feladat volt, amikor a Nadez civil-szervezet és a Nagykövetség felkérésére helyi roma fiatalokat készítettem fel egy táncos műsorra.
Más szervezetekkel is együttműködtünk, pl. a Glam Macedonia szervezettel Wikipédia klubokat tartottunk, ahol magyar tartalmak kerültek fel a Wikipédiára az „Ismerd meg Magyarországot” („Запознајте ја Унгарија“) felhívás keretében. Négy ilyen workshopon segítettem a fiatal önkénteseket az angolról macedónra történő fordítás során, ahol legfőképp a magyar nevek átírásánál adódtak problémák. A Macedón Rádió és Televízióval együttműködésben megjelent egy dokumentumfilm Magyar nyomok a macedón kortárs zenében címmel. A film a Macedón Filharmónia és a Macedón Opera és Balett délvidéki magyar művészeiről szól. A filmet rendező Vesna Maljanovskával folytattuk Pásthy János balettáncos emlékiratainak a feldolgozását a Macedóniai Tudományos Akadémia levéltárában. A kutatás célja egy olyan kiadvány megalkotása, amely bemutatja a magyar művészek szerepét a macedóniai kulturális életben. Az Experience Balkan budapesti szervezet kirándulóit is vendégül láttuk, így fejlesztve a magyar-magyar kapcsolatokat. Továbbá egy nyári gyermektábort is szerveztünk Krusevóban, amelyre Magyarországról, a Vajdaságból, Erdélyből, Muravidékről és Macedóniából érkeztek résztvevők és egyik fő célja, hogy továbbadja a Krusevóban befogadott 56-os magyar menekültek történetét, és erősítse a macedón és magyar-magyar kapcsolatokat a fiatal generációk körében is.
Terveink között szerepelt még sok egyéb mellett egy citera tanfolyam szervezése, és részvétel a Rákóczi Szövetség nyári táboraiban is, de a rendkívüli helyzet miatt ezek nem valósulhatnak meg. Ami viszont számomra a legbántóbb, hogy jelen körülmények sajnos nem teszik lehetővé a személyes búcsúzást, köszönetnyilvánítást a közösségemben, mivel Macedóniában még mindig tart a járványhelyzet.
Mindenesetre boldog vagyok, hogy a véletlen folytán Macedóniába, a Teleházba kerültem. Nagy öröm volt ebben a sokszínű kis közösségben lenni, velük és értük dolgozni, nekik segíteni, tőlük tanulni, velük együtt és általuk fejlődni. Ez tényleg egy kölcsönös tanulás volt: a munkám során én is gazdagabb lettem egy új nyelv ismeretével, sok tapasztalattal, számos jó baráttal és rengeteg élménnyel. Bár a magyar nyelv valóban roppantul összetett, ami következtében csak apró lépésekben lehet haladni, azonban a legtöbben kitartó és türelmes munkával, és nagy nyitottsággal bebizonyították, hogy lehet jó eredményeket elérni. Néhányan idő közben magyar állampolgárok lettek, sőt olyanok is akadtak, akik családjukkal Magyarországra költöztek, de ami igazán számít, hogy egy jó közösségként segítettük, és segítjük egymást törekvéseinkben. Kívánom, hogy az utánam érkező ösztöndíjas is hasonló szellemben folytathassa ezt a küldetést, mivel tudom, hogy a lelkesedés adott lesz. Én pedig biztos vagyok benne, hogy a jövőben is vissza fogok vágyni, és örömmel és hálával fogok visszatérni a Vardár völgyébe, hogy láthassam újra a tájat, és meglátogassam az embereket, akik olyan különleges helyet töltenek be a szívemben.
